Egy
villanykörte. A terasz előtt, úgy orrmagasságban imbolyog. Már jó pár éve
épphogy csak pislákol. De engem nem zavar se ez, se az. Élénken él bennem az
emlék, mikor még tizen… sőt, inkább huszon éve először megpillantottam!
Apa hozta.
Külön díszcsomagolásban volt. Egy komoly gonddal kicicomázott cipős dobozban,
finom szalaggal átkötve. Anya már jó ideje kérlelte ugyanis, hogy varázsoljunk
már valami kis fényforrást a kis, tóparti viskóra.
Gyakran kijártunk oda. Imádtam
azt a helyet, ahogy azt hiszem, a szüleim is. Igazából az a házikó volt az
igazi otthonom, nem az a kis lyuk a város közepén. Itt csend volt, béke és
nyugalom. Amikor csak lehetett, ki is jöttünk ide. Anya ilyenkor festegetett (ő
imádta ezt a folyószakaszt megörökíteni). Apa is mindig örült, mikor itt
voltunk. Azt állította; itt kitisztul a feje. Meg is értettem érte. A városban
nagyon nagy volt a kosz, és az autók miatt a kipufogógáz szaga is mindenhol
fojtogatta az embert. Apa sokat dolgozott, mikor a városban volt. Nagyon ritkán
ért haza előbb, mint hogy én elaludtam volna. Ám mikor újra kikeveredtünk a
folyópartra, újból mind fellélegezhettünk.
A villanykörtét apa öt nappal a
10. születésnapom előtt hozta. Persze, mikor kiutaztunk a városból megint. Anya
nevetett, mikor felnyílt a doboz, és a mélyéről előbukkant az apró tárgy.
Tisztán emlékszem, hogy apa pár percnyi örömujjongás után elcsitított minket,
majd komoly arccal rám nézett, majd megkérdezte: „Hány éves is leszel, fiam?”.
Persze tudtam, hogy tudja, de feleltem a kérdésre. „Na, egy ilyen idős
fiatalember már igazán megtanulhat becsavarni egy villanykörtét.” Mikor
meghallottam, nagyon örültem, hisz még sosem csavartam be villanykörtét. Apával
a házikó elé mentünk, és együtt felszereltük. Nehéz munka volt, de megérte.
Büszke voltam a munkánk gyümölcsére és izgatottan vártam, hogy anya is
kijöjjön, és felkapcsoljuk. A nap már lemenőben volt, így el kellett a
világítás. Ahogy meghallottam anya lépteit, kezdtem félni; „mi van, ha mégse
világít, mert elrontottam?”. Ijedten szuggeráltam a villanykörtét, hogy
világítson, ha eljön az ideje. A szüleim átkarolták a vállamat, majd eljött a
pillanat. Apa felkattintotta a kapcsolót. Pár pillanatig rémülten néztem, de
ekkor pislákolni kezdett benne valami, majd kigyulladt. Ujjongva ugráltam kicsit
örömömben. Apáék mosolyogva néztek, majd elküldtek aludni, hiszen későre járt.
Másnap reggel vidáman ugrottam ki
a pokróc alól. Már nyitottam volna ki az ajtót, mikor egy autó zörgését
hallottam a közelből. Itt nagyon ritkán hallottam ilyet, de ez egyértelműen az
volt. Szinte láttam magam előtt, ahogy a kerekei alól pattognak fel a kavicsok.
Csak résnyire nyitottam az ajtót, de így is mindent láttam. A szüleim a ház
mellett megálló járműből kiszálló úrral kezdtek beszélni. A szavakat nem nagyon
tudtam kivenni, de anya egészen szomorúnak tűnt. Pár perccel később anya sírni
kezdett. Nagyon megijedtem. Mi történhetett? Nem sokkal később apa sietve
bejött, és idegesen pakolni kezdte egy-két dolgát egy táskába. Mikor kérdeztem,
mi történt, úgy tűnt meg se hall most, de olyan idegesnek tűnt, hogy nem mertem
zavarni. Anya sírva jött be, de úgy tűnt; folyton csak láb alatt van apának.
Nagyon megijedtem, mikor apa ezt ordítva megjegyezte neki. Anya zokogva egy
ágyra ült, mire apa finoman átölelte, majd valamit a fülébe suttogott. De
ezután felém fordult: „Vigyázz anyura, amíg nem vagyok itt! Most Te leszel a
férfi a házban!”. Mikor megszólaltam volna, csendre intett, majd férfiasan
kezet fogott velem. Ledermedve álltam pár pillanatig, majd kihúztam magam, és
büszkén kilépdeltem. Anya átölelte a vállamat. Apa már az autóban ült, és
integetett nekünk. Visszaintettünk, majd a járművel együtt apa is elment.
Örökre. Bár ezt csupán később tudtam meg.
És
most itt állok. A folyóval szemben. A villanykörtében csupán a napfény villan
meg. A kis viskó az időtől tépetten áll mögöttem. A lemenő nap sugarai a
túlparti temető sírkövein pihennek. Az egyik öreg fűzfa alatt a legnagyobb
katonai hős fekszik a puha földben. Előtte egy nemrég, a közeli mezőről tépett,
gyönyörű, vadvirágos csokor van. Mindig is szerettem azt a mezőt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése