Egy rémálom, avagy a benső énem

Minase Kai vagyok. Egészséges gyerek voltam. Hatévesen megkóstoltam a hangyákat, pókokat. Nyolcévesen békákat gyűjtöttem csuprokba, és tanulmányoztam őket. Kilencévesen átdobtam a szomszéd macskát a kerítésen, mert a kertünkbe piszkított. Tízévesen úgy elképeltem egy gyereket, hogy kitörött három foga. Tizennyolc éves koromban viszont már nem csak egy kis dorgálással feleltek arra, amikor egy srácot felismerhetetlenre sikerült rugdosnom… Kicsaptak a suliból, mintha csak az én hibámból történt volna a dolog! Én békés természetű vagyok, csak könnyen dühbe jövök. Főleg az olyan emberektől, akik ennyire higgadtan viselkednek… Néhányuk képes annyira felzaklatni a nyugodtságával, hogy lehetetlenségnek tűnik, hogy visszafogjam az éppen megránduló öklöm, vagy lábam. Bajom okozója meg épp ezekben a pillanatokban áll mellettem, mintha csak kéretné magát, hogy csapjam le! És ki vagyok én, hogy ne teljesítsem buzgó kívánságát…?

De azt, hogy hogy kerültem jelen helyzetembe, még zavarmentes fejjel se hiszem, hogy képes lennék megmondani… Villódzó, vakítóan világos villanyfény bántja a szemeimet. Szinte elvakít az ereje. Holott csak egy utcai lámpa árasztja, egy ködös éjszakán. A leheletem hatalmas párafelhőt alakítva száll a levegőbe minden lélegzetvételemet követően. Hallom, ahogy állatmód nyelem a friss oxigént.  A többi zaj eltörpül mellette. Vernyogó macskák, zörgő, üres faágak, egy telefonfülkében magányosan lógó, néha-néha az üveghez koccanó készülék. Az orrom megtelik a szagok tömkelegével; karácsonyi illatok! Fahéj, fenyő, forralt bor, vér, sült alma, puncs, narancs, mézeskalács és egyéb frissen kisült sütemények… De a gyomrom nem kifejezetten vágyik már ezek után. A tagjaim viszont az egy helyben való álldogálástól már össze-össze rezzennek a hidegtől. Szívesen elrohannék, hogy testem legalább a mozgás felhevítse kissé, azonban égető vágy tart vissza, hogy így tegyek: az üres telefonfülke felől halk nyöszörgés jön, egy gőzölgő kupac szájából. Kíváncsiságtól fűtve követem érzékeny orrom a nem messze fekvő testig. Reszkető, mellettem aprónak ható alak, vastag, ázott ruhákba csavarva. Körülötte a hó, mint ágynemű valami love motelban veszi körül, míg a környék fehérben ragyog. Szegény nő… Mi történhetett vele? Dugom közelebb hozzá az orrom. Testéből még árad a hő. Kis pamacsokat pöfékel lélegzetvételeivel a fagyos levegőbe. Innen hallom a gyenge szívverését. Ahogy arcába lehelek így, pusztán néhány centi távolságból, lázas tekintete felnyílik. Kétségbeesetten néz rám, miközben megrándul. Egészen biztos, hogy segítségre van szüksége.

Segítőkészségem bizonyítva, végigszántom villás nyelvemmel jéghideg arcát. Érzem, ahogy a számból áradó hő találkozik a hófehér bőrfelülettel. A lány arca eltorzulni látszik. Nem értem, miért grimaszol. Hát ennyire taszítja ez a jó szándékú cselekedet?! Összehúzva érzékeny szemeimet mérem végig. Mily ostoba, érzéketlen nőstény! Hát ezért segítsek neki?! Morgok rá halkan. Hálátlan dög ez! Nem hogy megköszönné a szívességet, még undorodni merészel Tőlem! A jót akarójától!

Talán mondanom sem kell, mily élvezettel tapadok a karcsú, halovány nyakra, mely mintha valami galambcsontocska lenne, halk roppanással megadja magát erős állkapcsom első harapására. Érzem, ahogy hidegtől remegő testem egy pillanatra az öröm és izgalom mámorában fürödve borzong meg. Meleg, vörös folyadék csordul végig pofámon, agyaraimon és nyelvemen. Az eddig észrevétlenül lappangó vérszomj a felszínre törve serkenti a bennem megbúvó szörnyet. Elképesztő buzgalommal mélyesztem fogsorom a puha, nyers húsba, és sietősen tépdesek ki újabb és újabb véres cafatokat. Elködösült tekintetem, melyet leginkább a hős szerelmes rózsaszín felhőrétegével tudnék párhuzamba állítani, vágytól égve teszi sajátos módon ugyan, de magáévá áldozatát. Nem hagyok időt a fagynak, hogy kihűtse a testet. Csontok, porcok, belsőségek és hús egyaránt apróra darálódnak szám belsejében. A koponya hangos roppanás kíséretében adja csak meg magát, hosszabb küzdelem után. Azonban a jutalomért megéri! Minden apró darab mámorítja bensőm. Habár belső szervei kétségkívül nem véletlenül kerültek első helyre az étlapomon.

A tetemből szakadt, véres ruhafoszlányok és néhány kósza cafat és csont marad. Sajnálkozva böködöm meg orrommal utoljára a maradványokat, mielőtt továbbállok. Ösztönösen emelem magasba még csöpögő pofám, hogy a levegőbe szippanthassak, de a városi bűz tompítja szaglásom. Újra átjár a hideg. Ennem kell még, különben a fagy maga alá gyűr! Céltalanul indulok neki az egyik utcácskának, hátrahagyva a magányos telefonfülkét. Ahogy egyre inkább lihegve csörtetek az úton, élesedik ki hallásom. Két egymásra fújó kandúr, egy elveszett kutya nyüszítése… Nem efféle szerencsétlenségeken akarom kitölteni vágyaimat! Fékezek le a macskák előtt, akik rémülten ugranak ketté, és tűnnek el azonnal a szemét mögött. Több kell nekem ennél! Ordítok fel hangosan, de torkomból inkább valami fröcsögő krákogás hallatszik fel. Nem adhatom meg magam a hidegnek! Vezetem körbe tekintetem a sötétségbe burkolódzott utcaszakaszon. Mindent elnyel a csend. Pusztán saját lábaim alól hallatszik fel a hó ropogása. Csak súlyos párafelhőket lehelő lélegzetvételeim sóhajai visszhangzanak az üres falakról.

Percekig kóválygok a rideg némaságban. Végeztem volna az egyetlen emberrel, aki táplálékomul szolgálhat? Egy karácsonyi butik kirakata előtt állok csak meg, egy szélesebb útra érve. Az üveg túl felén játékvasút szendereg a rengeteg dísz között. Emlékszem. Tizenkét éves koromban az egyik osztálytársam megkapta az ünnepekre azt a kismozdonyt, amire én is vágytam… csakhogy nekem egy ronda plüsst ajándékoztak helyette. Ezért eltörtem a játékát, hogy neki se legyen... Azóta rühell. Pedig eleinte még ő volt az egyetlen, aki ha kellett, játszott velem. Nem kellett volna úgy tennem… Sóhajtva teszem kezem a kirakat üvegére. Azonban annak hatalmas, tompa körmei fültépő zsivajjal karistolják végig. Undorral pillantok a csontos kézfejre, majd a tükörképemre. Hullaszerű, üres, karikás tekintet mered vissza rám. Hegyes füleimet megtépázott, sötét lobonc keretezi. Vértől csöpögő pofámból pihegve kandikál ki villás nyelvem, akár egy kidöglő korcsnak.

Mit is keresek én itt? Én Minase Kai vagyok! Ez az izé viszont nem én vagyok! Én Minase Kai vagyok! Minase Kai! Senki más! Csak egyszerűen Minase Kai! Karmaim fájdalmas, éles zajt hallatva siklanak végig a kirakat üvegén, ahogy kezeim ökölbe szorulnak. Szemeim összeszorítva kívánom, hogy amint kinyitom, magamat lássam a tükörképen. Azonban kívánságom nem talál meghallgatásra; ugyanaz a görnyedt szörnyeteg pislog vissza rám. Ez lennék én valójában…? Lehetetlen. Én sose tettem semmi rosszat. Minden cselekedetem hátterében komoly szándék bújt meg. Én egészséges gyerek voltam! Akiket bántottam, mind ellenem cselekedtek! Fogat fogért, szemet szemért, tartja a mondás is! Nem ezt érdemlem én! Szörnyetegnek titulálni, pusztán kölyökkori csínyekért nevetséges dolog. Mégis, hogy lehetnék én egy efféle, torz szülemény…? Ez az egész csak rémálom lehet. Egy bugyuta rémálom, amit a túlzott lelkiismeretességem szült. Kínosan felnevetek saját gondolatmenetemen. Persze, hogy csak álom… méghozzá, egy egész valósághű…

Megint az üvegben kezdem el figyelni magamat. Hogy lett ilyen rideg és üres a tekintetem…? Mitől ezek a vérben úszó agyarak? Miért egy szörny néz rám vissza a kirakatból…? Csúf kezeimmel takarom el magam elől a látványt. A vékony ujjak közötti réseken azonban még mindig ugyanazt a képet látom. Karmaim fejbőrömbe mélyesztem.

- Én Minase Kai vagyok… - nyüszögöm magam elé, nehézkesen ejtve a szavakat – Minase Kai… - közben érzem, ahogy a fagy eluralkodva rajtam, egyre inkább remegésre bír. Ocsmány körmökkel díszített kezeimmel átölelem magamat, habár… miért is lenne baj, ha véget érne ez a rémálom…? Csak hagynám, hogy elfagyjon ez a torz test. Meggyorsítva a komor vég folyamatát, karmaim vállaimba mélyesztem, hogy felhasítsam velük mellkasomat. De a fájdalom irtóztatóbbnak ígérkezik, mint vártam. Érzem, ahogy saját vérem melege csordul végig rajtam. Halk, állatias szűkölés hagyja el a pofámat. Miközben a fájdalom és őrület egyre nagyobb nyomást gyakorol az elmémre, képtelen vagyok már tisztán gondolkodni. Annyit tudok, hogy véget akarok vetni ennek az undorító énképnek! Egyetlen, hirtelen mozdulattal szakítom fel végig mellkasom. Vértől habzó szájjal hullok el a hóban. Fejem elfekszik a nyugodt fehérségen. Elhomályosuló tekintetem a pislákoló lámpafényre mered. Érzem, ahogy a meleg folyadék lassan kihűl bennem. De a folytonos remegés is alábbhagy. Tényleg végem… Szörnyetegként halok meg egy néma, kis utcában, egyedül. Pedig én Minase Kai vagyok…

Borúból derű

Verőfényes napsütés van. Belesajdulnak a szemeim is. A tiszta, kék égbolt is csak rákontráz az érzetre, hogy estig túlnyomóan napos időnk lesz. A szél se rezzen. Fülledt és fojtogató a levegő. Céltalan kóválygásom célja még a messzeségbe vész. A városunktól délre fekvő dombok csak úgy zöldellnek, mintha annak lenne itt az ideje. Jó eséllyel az a domb tehet az egész évszakban tartó, erős allergiámról is. A távolban már látszanak a lakótelep emeletes házainak tetőzetei. Egységesen vörösek, pusztán néhány diszharmonikus elemmel. A házfalaik pedig krémszínű sávvá folynak össze az allergiás tünetek miatt elhomályosult tekintetem előtt. A sarkon már a Fő úton rohangáló embertömeg látszik. Férfiak, nők, figyelmetlen kölkök csatlakoznak a zúgó folyamba minden pillanatban. Hát csoda, hogy félek vezetni ilyen környezetben? Hosszan kell várni, hogy zöldet kapjak a lámpán. De anélkül kész öngyilkosság átkelni az úton! Csak szerencsétlen állatok nem tudnak erről a veszélyről, így teszik egyre feldobottabbá tetemeikkel az út mentét. Különös mód, mindig csak ezt az útszakaszt lengi be a kellemes dögszag. Habár sokaknak fel se tűnik a kipufogógázok mellett a halál tompa illata. Örülnék is neki, ha az én orrom se lenne ilyen kifinomult! Még a mellettem zöldre várakozó nénike kellemetlen parfümje is enyhe fintort vált ki belőlem, pedig igazán elnyomhatná a többi szag… Ahogy végre megindul, illedelmesen lemaradva lépdelek tőle, természetesen csak a tisztelet kedvéért. De a túloldalt a buszmegállón átlépdelve akaratlanul is felismerem az edzésről hazafelé tartó diákcsapatot, a lezüllött munkásokat… Fel se merek nézni rájuk, nehogy belém kössenek egy-egy grimasz láttán. Ahogy végre csendesebb szakaszra érek, se hagy nyugodni az orrom; a nem régi esőzések okozta csatornaszag még most is körbelengi a házat, melyet magaménak tudhatok. Holtfáradtan turkálok a zsebeimben a nehéz kulcscsomó után. Végre meglelve, sietve ki is nyitom a kaput, majd esek be rajta. Bakancsom lerúgva lábaimról, pulóverben dőlök a kanapéra. Még mindig kényelmetlen… Enyhe, dohos szagot áraszt. Régi darab, így ez érthető. Ha így folytatom az életem, feltehetőleg a végéig ezen az oszladozó kanapén fogom tölteni minden időm, melyet itthon tudhatok. De nem is érdekel… Mégis miért kéne, hogy zavarjon, hogy úgy rohannak el értelmetlenül a napjaim, hogy pusztán szenvedek? Az egész létnek semmi logikus magyarázata nincs valamiért. Akkor meg minek próbálnék meg valami nevetséges, sajátos célért küzdeni? Egyszerűbb hagyni magam, hogy sodródjak az árral…

Habár vannak napok, mikor a feszültség túlcsordul bennem… Talán valójában semmi sem történik, de a fejemben vadul villogni kezd a vészjelzés; „menekülj!”. És akkor még el is hiszem magamnak, hogy van hova menekülnöm a világ elől! A világ elől, ami kitaszít és megkeseríti a létem. Ugyanerre a kanapéra fekszem. Lábaimat átdobom az egyik karfa felett, míg a másikon fejem pihentetem. Ujjaim közt, mint gyerekjátékot, forgatom a borotvapengét. Szórakozottan figyelem, ahogy már gyakorlottan bújik hol egyik ujjam fölött, hol egy másik alatt. Aztán a játéknak vége. Mintha csak egy néma parancsot kapna a penge, torpan meg mutató-és hüvelykujjam között. Felhajtott ingujjam alól rózsaszínes sávokban húzódnak katonás sorrendben korábbi sebhelyeim. Jó pár hónaposak és egész frissek egyaránt. Néhány másodpercig még a borotvával szemezek, és csak a következő pillanatban érintem a bőrfelületre. Megadva a kép szépségét, mámor ittasan tartom csak ott, majd finom mozdulattal beljebb nyomva érzem, ahogy átüti a bőrt. Nem merem mélyen vágni. Félek a haláltól. Én csak… én csak az örömömet keresem az életben! Azt akarom, hogy a vörös cseppekkel a bennem tomboló feszültség is kivesszen! Egy függő tekintetével figyelem, ahogy a penge mentén, ahogy csuklóm végigszántja, apró pöttyökben jelenik meg vérem. Az enyhe fájdalom és lüktetés szinte megháborítva elmém újabb karcolásért esedezik. És ki vagyok én, hogy ellent mondjak neki? Érdeklődve figyelem, ahogy az elkövetkezendő vonások mentén újabb és újabb vörös sávok tűnnek fel. A vércseppekkel egyetemben érzem, hogy testem kezd megnyugodni. Benső békém lassan helyrepofozza magát. És mindez ezeknek az apró sávoknak köszönhető! A látvány lenyűgöző. Mindig is pesszimista voltam, de a vörös folyadékról képtelen vagyok egy rossz szót is szólni! Vérem illatát mélyen magamba szívom. Mint macska tisztálkodás közben, nyaldosom új szerzeményeim. A vasas íz is kellemesen hat. Ilyenkor nem érzem az engem hasztalanul körülvevő világot. A problémáim úgy szálnak el, mint karámba zárt musztángok, ahogy szabadságukért kiáltva kitörnek a fogságból. Csak én vagyok és az egyetlen tökéletes dolog a világon…

Azonban mindennek vannak határai. Én most érhettem el sajátjaimat… Kissé ködös, hogy kinek a közrejátszásával, de kórházba kerültem. Karomon vastag nyomókötés díszeleg. Talán túlzásba estem kissé… A rideg, fehér szoba se hozza meg az életkedvemet. Tőlem balra csöppnyi gyermek piheg. Karjai, arca vastag kötésekkel tele. Egy ilyen világért élni értelmetlen… Mit tehetett ez a kölyök, amivel ilyesmit érdemelt? Mit tettem én, amivel idáig jutottam…?

A tágas szobában nincs más lábadozó társam. A gyerek lesz egy időre a társaságom. Nem kedvelem a kölyköket. Túl szépnek és makulátlannak látják a világot… Aztán, mikor felnőtt korukban találkoznak a szomorú igazsággal, olyan elfajzottá válhatnak, mint én… Habár, ha valaki ilyen súlyos bajokat szenved ilyen fiatalon, mint ő, jó eséllyel már most elmegy az életkedve…

*****

Halk beszédre ébredek.

- …Csak hagyjad pihenni! – lassan pislogok, majd dörzsölöm meg szemeimet. Az orvos köpenyes alakja épp távozóban. Ahogy ülőhelyzetbe tornázom magam, észreveszem a szomszédos ágyról felém kíváncsian pislogó, félig lekötött arcú kisfiút.

- Gond van? – húzom fel kérdőn egyik szemöldököm. Talán a vérveszteségtől, de úgy érzem, totál bezsibbadt a fejem. Idegesítő érzés…

- Semmi – mosolyog rám. Tudhattam volna, hogy ez a kölyök is ugyanolyan kis életvidám, mint az összes többi… - A doktor bácsi azt mesélte, meg akartad ölni magad – néz rám kifejezéstelen és gondtalan arccal. Mintha nem is értené a szavai jelentését… - Miért? A fogtündér nem hozott neked ajándékot a fogadért, amit a párnád alá rejtettél? – kérdezte kétségbeesett arccal – Ha szeretnéd, kaphatsz a csokimból! – azzal azonnal felém nyújt a kis asztalkáról egy megkezdett csokoládét. Olyan komoly lett a tekintete, hogy néhány másodpercig meg se tudok szólalni. Aztán képtelennek találom, hogy ne mosolyodjak el rajta. Fogtündér? Ilyen kérdésre sem számítottam!

- Nem, köszönöm – utasítom vissza kedvesen a kínálást – A fogtündér az én fogaimból már nem nagyon kaphat.

- De hisz a bácsinak is vannak fogai! – makacskodik a gyermek, mire újra fojtottan elmosolyodok. A kicsik tényleg hihetetlenek...

- Vannak. De az én tejfogaim már kihullottak – kezdem magyarázni.

- Tejfog…? – pislog rám érdeklődően a fiú – Akkor azért csináltad, mert nincs már tejfogad?

- Nem… - sóhajtom a gyerekes vallatásra – Nem szeretem a világot… - próbálom valahogy az ő szintjének megfelelően megfogalmazni, mire egy kérdő pillantással gazdagodom.

- Nem szereted…? Miért nem?

- Mert… nézz magadra! Itt fekszel ilyen állapotban, miközben jó gyerek voltál… - nem is tudom, mi a helyzet egyáltalán vele… És egy kölyöknek nem szabadna ilyesmiket szajkóznom…

- A doktor bácsi szerint már a nehezén túl vagyok – mosolygott rám a kisfiú ártatlanul – Azt mondták, csúnyán megsérültem és anya is sokat sírt… - biggyedt le egy másodpercre a szája – De most már jobban vagyok! – vigyorgott annyira szélesen és gyerekesen, hogy szinte görcsbe rándult a szívem a látványától… Ilyen kicsi és ártatlan, de súlyos sérülésekkel szenved, miközben engem tanít arról, hogy az élet igazából szép?

Nem sokkal később a gyerek fáradtságra hivatkozva húzta jobban magára takaróját. Biztos nagyobb stressz érte a balesetekor, mint engem, mégis én vagyok, aki csak nyavalyogni tud…

*****

Másnap reggel engedélyt kaptam egy kis levegőzésre a kórház kertjében. Az orvosom a folyosón kapott el, és kezdett el rákérdezésem nélkül szobatársamról mesélni… A hírei sokkoltak! „Az a fiú annyira élni akart, hogy magát a Halált is átverte! Ez a kölyök lehetetlent tett az elmúlt napokban. Valami orvosilag megmagyarázhatatlant…” Azonban a doki szerint még most sincs veszélytelen állapotban. Habár ezek után el se tudom képzelni, hogy ez a srác feladná a harcot! Még mindig iszonyatosan erős! Igazi kis hős!

A kertbe egy padra telepedve figyelem a nyugodt környéket. Igényes, ápolt kis park lapul meg itt. Az allergiám mintha elillant volna! Mindig oly éberen figyelő orrom és szemeim se találnak semmi zavaró tényezőt. Az avar kulturált kis kupacokba van húzva. A bokrok ágai között apró madarak csiripelnek. Hatalmas tölgyfák keretezik a szépen kirakott utacskát. A fák lombjai kezdik átfesteni zöldes színük a vörös és sárga árnyalataira. Az ég kissé halvány, felhőkkel csíkozott boltozata gyönyörűen fut át a gyengéd széltől rezgő levelek közti réseken. Körülöttem most minden él…

- Megmentettél…

Ki csavarta be a villanykörtét?

Egy villanykörte. A terasz előtt, úgy orrmagasságban imbolyog. Már jó pár éve épphogy csak pislákol. De engem nem zavar se ez, se az. Élénken él bennem az emlék, mikor még tizen… sőt, inkább huszon éve először megpillantottam!

Apa hozta. Külön díszcsomagolásban volt. Egy komoly gonddal kicicomázott cipős dobozban, finom szalaggal átkötve. Anya már jó ideje kérlelte ugyanis, hogy varázsoljunk már valami kis fényforrást a kis, tóparti viskóra.

Gyakran kijártunk oda. Imádtam azt a helyet, ahogy azt hiszem, a szüleim is. Igazából az a házikó volt az igazi otthonom, nem az a kis lyuk a város közepén. Itt csend volt, béke és nyugalom. Amikor csak lehetett, ki is jöttünk ide. Anya ilyenkor festegetett (ő imádta ezt a folyószakaszt megörökíteni). Apa is mindig örült, mikor itt voltunk. Azt állította; itt kitisztul a feje. Meg is értettem érte. A városban nagyon nagy volt a kosz, és az autók miatt a kipufogógáz szaga is mindenhol fojtogatta az embert. Apa sokat dolgozott, mikor a városban volt. Nagyon ritkán ért haza előbb, mint hogy én elaludtam volna. Ám mikor újra kikeveredtünk a folyópartra, újból mind fellélegezhettünk.

A villanykörtét apa öt nappal a 10. születésnapom előtt hozta. Persze, mikor kiutaztunk a városból megint. Anya nevetett, mikor felnyílt a doboz, és a mélyéről előbukkant az apró tárgy. Tisztán emlékszem, hogy apa pár percnyi örömujjongás után elcsitított minket, majd komoly arccal rám nézett, majd megkérdezte: „Hány éves is leszel, fiam?”. Persze tudtam, hogy tudja, de feleltem a kérdésre. „Na, egy ilyen idős fiatalember már igazán megtanulhat becsavarni egy villanykörtét.” Mikor meghallottam, nagyon örültem, hisz még sosem csavartam be villanykörtét. Apával a házikó elé mentünk, és együtt felszereltük. Nehéz munka volt, de megérte. Büszke voltam a munkánk gyümölcsére és izgatottan vártam, hogy anya is kijöjjön, és felkapcsoljuk. A nap már lemenőben volt, így el kellett a világítás. Ahogy meghallottam anya lépteit, kezdtem félni; „mi van, ha mégse világít, mert elrontottam?”. Ijedten szuggeráltam a villanykörtét, hogy világítson, ha eljön az ideje. A szüleim átkarolták a vállamat, majd eljött a pillanat. Apa felkattintotta a kapcsolót. Pár pillanatig rémülten néztem, de ekkor pislákolni kezdett benne valami, majd kigyulladt. Ujjongva ugráltam kicsit örömömben. Apáék mosolyogva néztek, majd elküldtek aludni, hiszen későre járt.

Másnap reggel vidáman ugrottam ki a pokróc alól. Már nyitottam volna ki az ajtót, mikor egy autó zörgését hallottam a közelből. Itt nagyon ritkán hallottam ilyet, de ez egyértelműen az volt. Szinte láttam magam előtt, ahogy a kerekei alól pattognak fel a kavicsok. Csak résnyire nyitottam az ajtót, de így is mindent láttam. A szüleim a ház mellett megálló járműből kiszálló úrral kezdtek beszélni. A szavakat nem nagyon tudtam kivenni, de anya egészen szomorúnak tűnt. Pár perccel később anya sírni kezdett. Nagyon megijedtem. Mi történhetett? Nem sokkal később apa sietve bejött, és idegesen pakolni kezdte egy-két dolgát egy táskába. Mikor kérdeztem, mi történt, úgy tűnt meg se hall most, de olyan idegesnek tűnt, hogy nem mertem zavarni. Anya sírva jött be, de úgy tűnt; folyton csak láb alatt van apának. Nagyon megijedtem, mikor apa ezt ordítva megjegyezte neki. Anya zokogva egy ágyra ült, mire apa finoman átölelte, majd valamit a fülébe suttogott. De ezután felém fordult: „Vigyázz anyura, amíg nem vagyok itt! Most Te leszel a férfi a házban!”. Mikor megszólaltam volna, csendre intett, majd férfiasan kezet fogott velem. Ledermedve álltam pár pillanatig, majd kihúztam magam, és büszkén kilépdeltem. Anya átölelte a vállamat. Apa már az autóban ült, és integetett nekünk. Visszaintettünk, majd a járművel együtt apa is elment. Örökre. Bár ezt csupán később tudtam meg.

            És most itt állok. A folyóval szemben. A villanykörtében csupán a napfény villan meg. A kis viskó az időtől tépetten áll mögöttem. A lemenő nap sugarai a túlparti temető sírkövein pihennek. Az egyik öreg fűzfa alatt a legnagyobb katonai hős fekszik a puha földben. Előtte egy nemrég, a közeli mezőről tépett, gyönyörű, vadvirágos csokor van. Mindig is szerettem azt a mezőt.