Borúból derű

Verőfényes napsütés van. Belesajdulnak a szemeim is. A tiszta, kék égbolt is csak rákontráz az érzetre, hogy estig túlnyomóan napos időnk lesz. A szél se rezzen. Fülledt és fojtogató a levegő. Céltalan kóválygásom célja még a messzeségbe vész. A városunktól délre fekvő dombok csak úgy zöldellnek, mintha annak lenne itt az ideje. Jó eséllyel az a domb tehet az egész évszakban tartó, erős allergiámról is. A távolban már látszanak a lakótelep emeletes házainak tetőzetei. Egységesen vörösek, pusztán néhány diszharmonikus elemmel. A házfalaik pedig krémszínű sávvá folynak össze az allergiás tünetek miatt elhomályosult tekintetem előtt. A sarkon már a Fő úton rohangáló embertömeg látszik. Férfiak, nők, figyelmetlen kölkök csatlakoznak a zúgó folyamba minden pillanatban. Hát csoda, hogy félek vezetni ilyen környezetben? Hosszan kell várni, hogy zöldet kapjak a lámpán. De anélkül kész öngyilkosság átkelni az úton! Csak szerencsétlen állatok nem tudnak erről a veszélyről, így teszik egyre feldobottabbá tetemeikkel az út mentét. Különös mód, mindig csak ezt az útszakaszt lengi be a kellemes dögszag. Habár sokaknak fel se tűnik a kipufogógázok mellett a halál tompa illata. Örülnék is neki, ha az én orrom se lenne ilyen kifinomult! Még a mellettem zöldre várakozó nénike kellemetlen parfümje is enyhe fintort vált ki belőlem, pedig igazán elnyomhatná a többi szag… Ahogy végre megindul, illedelmesen lemaradva lépdelek tőle, természetesen csak a tisztelet kedvéért. De a túloldalt a buszmegállón átlépdelve akaratlanul is felismerem az edzésről hazafelé tartó diákcsapatot, a lezüllött munkásokat… Fel se merek nézni rájuk, nehogy belém kössenek egy-egy grimasz láttán. Ahogy végre csendesebb szakaszra érek, se hagy nyugodni az orrom; a nem régi esőzések okozta csatornaszag még most is körbelengi a házat, melyet magaménak tudhatok. Holtfáradtan turkálok a zsebeimben a nehéz kulcscsomó után. Végre meglelve, sietve ki is nyitom a kaput, majd esek be rajta. Bakancsom lerúgva lábaimról, pulóverben dőlök a kanapéra. Még mindig kényelmetlen… Enyhe, dohos szagot áraszt. Régi darab, így ez érthető. Ha így folytatom az életem, feltehetőleg a végéig ezen az oszladozó kanapén fogom tölteni minden időm, melyet itthon tudhatok. De nem is érdekel… Mégis miért kéne, hogy zavarjon, hogy úgy rohannak el értelmetlenül a napjaim, hogy pusztán szenvedek? Az egész létnek semmi logikus magyarázata nincs valamiért. Akkor meg minek próbálnék meg valami nevetséges, sajátos célért küzdeni? Egyszerűbb hagyni magam, hogy sodródjak az árral…

Habár vannak napok, mikor a feszültség túlcsordul bennem… Talán valójában semmi sem történik, de a fejemben vadul villogni kezd a vészjelzés; „menekülj!”. És akkor még el is hiszem magamnak, hogy van hova menekülnöm a világ elől! A világ elől, ami kitaszít és megkeseríti a létem. Ugyanerre a kanapéra fekszem. Lábaimat átdobom az egyik karfa felett, míg a másikon fejem pihentetem. Ujjaim közt, mint gyerekjátékot, forgatom a borotvapengét. Szórakozottan figyelem, ahogy már gyakorlottan bújik hol egyik ujjam fölött, hol egy másik alatt. Aztán a játéknak vége. Mintha csak egy néma parancsot kapna a penge, torpan meg mutató-és hüvelykujjam között. Felhajtott ingujjam alól rózsaszínes sávokban húzódnak katonás sorrendben korábbi sebhelyeim. Jó pár hónaposak és egész frissek egyaránt. Néhány másodpercig még a borotvával szemezek, és csak a következő pillanatban érintem a bőrfelületre. Megadva a kép szépségét, mámor ittasan tartom csak ott, majd finom mozdulattal beljebb nyomva érzem, ahogy átüti a bőrt. Nem merem mélyen vágni. Félek a haláltól. Én csak… én csak az örömömet keresem az életben! Azt akarom, hogy a vörös cseppekkel a bennem tomboló feszültség is kivesszen! Egy függő tekintetével figyelem, ahogy a penge mentén, ahogy csuklóm végigszántja, apró pöttyökben jelenik meg vérem. Az enyhe fájdalom és lüktetés szinte megháborítva elmém újabb karcolásért esedezik. És ki vagyok én, hogy ellent mondjak neki? Érdeklődve figyelem, ahogy az elkövetkezendő vonások mentén újabb és újabb vörös sávok tűnnek fel. A vércseppekkel egyetemben érzem, hogy testem kezd megnyugodni. Benső békém lassan helyrepofozza magát. És mindez ezeknek az apró sávoknak köszönhető! A látvány lenyűgöző. Mindig is pesszimista voltam, de a vörös folyadékról képtelen vagyok egy rossz szót is szólni! Vérem illatát mélyen magamba szívom. Mint macska tisztálkodás közben, nyaldosom új szerzeményeim. A vasas íz is kellemesen hat. Ilyenkor nem érzem az engem hasztalanul körülvevő világot. A problémáim úgy szálnak el, mint karámba zárt musztángok, ahogy szabadságukért kiáltva kitörnek a fogságból. Csak én vagyok és az egyetlen tökéletes dolog a világon…

Azonban mindennek vannak határai. Én most érhettem el sajátjaimat… Kissé ködös, hogy kinek a közrejátszásával, de kórházba kerültem. Karomon vastag nyomókötés díszeleg. Talán túlzásba estem kissé… A rideg, fehér szoba se hozza meg az életkedvemet. Tőlem balra csöppnyi gyermek piheg. Karjai, arca vastag kötésekkel tele. Egy ilyen világért élni értelmetlen… Mit tehetett ez a kölyök, amivel ilyesmit érdemelt? Mit tettem én, amivel idáig jutottam…?

A tágas szobában nincs más lábadozó társam. A gyerek lesz egy időre a társaságom. Nem kedvelem a kölyköket. Túl szépnek és makulátlannak látják a világot… Aztán, mikor felnőtt korukban találkoznak a szomorú igazsággal, olyan elfajzottá válhatnak, mint én… Habár, ha valaki ilyen súlyos bajokat szenved ilyen fiatalon, mint ő, jó eséllyel már most elmegy az életkedve…

*****

Halk beszédre ébredek.

- …Csak hagyjad pihenni! – lassan pislogok, majd dörzsölöm meg szemeimet. Az orvos köpenyes alakja épp távozóban. Ahogy ülőhelyzetbe tornázom magam, észreveszem a szomszédos ágyról felém kíváncsian pislogó, félig lekötött arcú kisfiút.

- Gond van? – húzom fel kérdőn egyik szemöldököm. Talán a vérveszteségtől, de úgy érzem, totál bezsibbadt a fejem. Idegesítő érzés…

- Semmi – mosolyog rám. Tudhattam volna, hogy ez a kölyök is ugyanolyan kis életvidám, mint az összes többi… - A doktor bácsi azt mesélte, meg akartad ölni magad – néz rám kifejezéstelen és gondtalan arccal. Mintha nem is értené a szavai jelentését… - Miért? A fogtündér nem hozott neked ajándékot a fogadért, amit a párnád alá rejtettél? – kérdezte kétségbeesett arccal – Ha szeretnéd, kaphatsz a csokimból! – azzal azonnal felém nyújt a kis asztalkáról egy megkezdett csokoládét. Olyan komoly lett a tekintete, hogy néhány másodpercig meg se tudok szólalni. Aztán képtelennek találom, hogy ne mosolyodjak el rajta. Fogtündér? Ilyen kérdésre sem számítottam!

- Nem, köszönöm – utasítom vissza kedvesen a kínálást – A fogtündér az én fogaimból már nem nagyon kaphat.

- De hisz a bácsinak is vannak fogai! – makacskodik a gyermek, mire újra fojtottan elmosolyodok. A kicsik tényleg hihetetlenek...

- Vannak. De az én tejfogaim már kihullottak – kezdem magyarázni.

- Tejfog…? – pislog rám érdeklődően a fiú – Akkor azért csináltad, mert nincs már tejfogad?

- Nem… - sóhajtom a gyerekes vallatásra – Nem szeretem a világot… - próbálom valahogy az ő szintjének megfelelően megfogalmazni, mire egy kérdő pillantással gazdagodom.

- Nem szereted…? Miért nem?

- Mert… nézz magadra! Itt fekszel ilyen állapotban, miközben jó gyerek voltál… - nem is tudom, mi a helyzet egyáltalán vele… És egy kölyöknek nem szabadna ilyesmiket szajkóznom…

- A doktor bácsi szerint már a nehezén túl vagyok – mosolygott rám a kisfiú ártatlanul – Azt mondták, csúnyán megsérültem és anya is sokat sírt… - biggyedt le egy másodpercre a szája – De most már jobban vagyok! – vigyorgott annyira szélesen és gyerekesen, hogy szinte görcsbe rándult a szívem a látványától… Ilyen kicsi és ártatlan, de súlyos sérülésekkel szenved, miközben engem tanít arról, hogy az élet igazából szép?

Nem sokkal később a gyerek fáradtságra hivatkozva húzta jobban magára takaróját. Biztos nagyobb stressz érte a balesetekor, mint engem, mégis én vagyok, aki csak nyavalyogni tud…

*****

Másnap reggel engedélyt kaptam egy kis levegőzésre a kórház kertjében. Az orvosom a folyosón kapott el, és kezdett el rákérdezésem nélkül szobatársamról mesélni… A hírei sokkoltak! „Az a fiú annyira élni akart, hogy magát a Halált is átverte! Ez a kölyök lehetetlent tett az elmúlt napokban. Valami orvosilag megmagyarázhatatlant…” Azonban a doki szerint még most sincs veszélytelen állapotban. Habár ezek után el se tudom képzelni, hogy ez a srác feladná a harcot! Még mindig iszonyatosan erős! Igazi kis hős!

A kertbe egy padra telepedve figyelem a nyugodt környéket. Igényes, ápolt kis park lapul meg itt. Az allergiám mintha elillant volna! Mindig oly éberen figyelő orrom és szemeim se találnak semmi zavaró tényezőt. Az avar kulturált kis kupacokba van húzva. A bokrok ágai között apró madarak csiripelnek. Hatalmas tölgyfák keretezik a szépen kirakott utacskát. A fák lombjai kezdik átfesteni zöldes színük a vörös és sárga árnyalataira. Az ég kissé halvány, felhőkkel csíkozott boltozata gyönyörűen fut át a gyengéd széltől rezgő levelek közti réseken. Körülöttem most minden él…

- Megmentettél…