Minase
Kai vagyok. Egészséges gyerek voltam. Hatévesen megkóstoltam a hangyákat,
pókokat. Nyolcévesen békákat gyűjtöttem csuprokba, és tanulmányoztam őket.
Kilencévesen átdobtam a szomszéd macskát a kerítésen, mert a kertünkbe
piszkított. Tízévesen úgy elképeltem egy gyereket, hogy kitörött három foga.
Tizennyolc éves koromban viszont már nem csak egy kis dorgálással feleltek
arra, amikor egy srácot felismerhetetlenre sikerült rugdosnom… Kicsaptak a
suliból, mintha csak az én hibámból történt volna a dolog! Én békés természetű
vagyok, csak könnyen dühbe jövök. Főleg az olyan emberektől, akik ennyire
higgadtan viselkednek… Néhányuk képes annyira felzaklatni a nyugodtságával,
hogy lehetetlenségnek tűnik, hogy visszafogjam az éppen megránduló öklöm, vagy
lábam. Bajom okozója meg épp ezekben a pillanatokban áll mellettem, mintha csak
kéretné magát, hogy csapjam le! És ki vagyok én, hogy ne teljesítsem buzgó
kívánságát…?
De
azt, hogy hogy kerültem jelen helyzetembe, még zavarmentes fejjel se hiszem,
hogy képes lennék megmondani… Villódzó, vakítóan világos villanyfény bántja a
szemeimet. Szinte elvakít az ereje. Holott csak egy utcai lámpa árasztja, egy
ködös éjszakán. A leheletem hatalmas párafelhőt alakítva száll a levegőbe minden
lélegzetvételemet követően. Hallom, ahogy állatmód nyelem a friss oxigént. A többi zaj eltörpül mellette. Vernyogó
macskák, zörgő, üres faágak, egy telefonfülkében magányosan lógó, néha-néha az
üveghez koccanó készülék. Az orrom megtelik a szagok tömkelegével; karácsonyi
illatok! Fahéj, fenyő, forralt bor, vér, sült alma, puncs, narancs, mézeskalács
és egyéb frissen kisült sütemények… De a gyomrom nem kifejezetten vágyik már
ezek után. A tagjaim viszont az egy helyben való álldogálástól már össze-össze
rezzennek a hidegtől. Szívesen elrohannék, hogy testem legalább a mozgás
felhevítse kissé, azonban égető vágy tart vissza, hogy így tegyek: az üres
telefonfülke felől halk nyöszörgés jön, egy gőzölgő kupac szájából. Kíváncsiságtól
fűtve követem érzékeny orrom a nem messze fekvő testig. Reszkető, mellettem
aprónak ható alak, vastag, ázott ruhákba csavarva. Körülötte a hó, mint ágynemű
valami love motelban veszi körül, míg a környék fehérben ragyog. Szegény nő… Mi
történhetett vele? Dugom közelebb hozzá az orrom. Testéből még árad a hő. Kis
pamacsokat pöfékel lélegzetvételeivel a fagyos levegőbe. Innen hallom a gyenge
szívverését. Ahogy arcába lehelek így, pusztán néhány centi távolságból, lázas
tekintete felnyílik. Kétségbeesetten néz rám, miközben megrándul. Egészen
biztos, hogy segítségre van szüksége.
Segítőkészségem
bizonyítva, végigszántom villás nyelvemmel jéghideg arcát. Érzem, ahogy a
számból áradó hő találkozik a hófehér bőrfelülettel. A lány arca eltorzulni
látszik. Nem értem, miért grimaszol. Hát ennyire taszítja ez a jó szándékú
cselekedet?! Összehúzva érzékeny szemeimet mérem végig. Mily ostoba, érzéketlen
nőstény! Hát ezért segítsek neki?! Morgok rá halkan. Hálátlan dög ez! Nem hogy
megköszönné a szívességet, még undorodni merészel Tőlem! A jót akarójától!
Talán
mondanom sem kell, mily élvezettel tapadok a karcsú, halovány nyakra, mely
mintha valami galambcsontocska lenne, halk roppanással megadja magát erős
állkapcsom első harapására. Érzem, ahogy hidegtől remegő testem egy pillanatra
az öröm és izgalom mámorában fürödve borzong meg. Meleg, vörös folyadék csordul
végig pofámon, agyaraimon és nyelvemen. Az eddig észrevétlenül lappangó
vérszomj a felszínre törve serkenti a bennem megbúvó szörnyet. Elképesztő
buzgalommal mélyesztem fogsorom a puha, nyers húsba, és sietősen tépdesek ki
újabb és újabb véres cafatokat. Elködösült tekintetem, melyet leginkább a hős
szerelmes rózsaszín felhőrétegével tudnék párhuzamba állítani, vágytól égve
teszi sajátos módon ugyan, de magáévá áldozatát. Nem hagyok időt a fagynak,
hogy kihűtse a testet. Csontok, porcok, belsőségek és hús egyaránt apróra
darálódnak szám belsejében. A koponya hangos roppanás kíséretében adja csak meg
magát, hosszabb küzdelem után. Azonban a jutalomért megéri! Minden apró darab
mámorítja bensőm. Habár belső szervei kétségkívül nem véletlenül kerültek első
helyre az étlapomon.
A
tetemből szakadt, véres ruhafoszlányok és néhány kósza cafat és csont marad. Sajnálkozva
böködöm meg orrommal utoljára a maradványokat, mielőtt továbbállok. Ösztönösen
emelem magasba még csöpögő pofám, hogy a levegőbe szippanthassak, de a városi
bűz tompítja szaglásom. Újra átjár a hideg. Ennem kell még, különben a fagy
maga alá gyűr! Céltalanul indulok neki az egyik utcácskának, hátrahagyva a
magányos telefonfülkét. Ahogy egyre inkább lihegve csörtetek az úton, élesedik
ki hallásom. Két egymásra fújó kandúr, egy elveszett kutya nyüszítése… Nem
efféle szerencsétlenségeken akarom kitölteni vágyaimat! Fékezek le a macskák
előtt, akik rémülten ugranak ketté, és tűnnek el azonnal a szemét mögött. Több
kell nekem ennél! Ordítok fel hangosan, de torkomból inkább valami fröcsögő
krákogás hallatszik fel. Nem adhatom meg magam a hidegnek! Vezetem körbe
tekintetem a sötétségbe burkolódzott utcaszakaszon. Mindent elnyel a csend.
Pusztán saját lábaim alól hallatszik fel a hó ropogása. Csak súlyos
párafelhőket lehelő lélegzetvételeim sóhajai visszhangzanak az üres falakról.
Percekig
kóválygok a rideg némaságban. Végeztem volna az egyetlen emberrel, aki
táplálékomul szolgálhat? Egy karácsonyi butik kirakata előtt állok csak meg,
egy szélesebb útra érve. Az üveg túl felén játékvasút szendereg a rengeteg dísz
között. Emlékszem. Tizenkét éves koromban az egyik osztálytársam megkapta az
ünnepekre azt a kismozdonyt, amire én is vágytam… csakhogy nekem egy ronda
plüsst ajándékoztak helyette. Ezért eltörtem a játékát, hogy neki se legyen...
Azóta rühell. Pedig eleinte még ő volt az egyetlen, aki ha kellett, játszott
velem. Nem kellett volna úgy tennem… Sóhajtva teszem kezem a kirakat üvegére. Azonban
annak hatalmas, tompa körmei fültépő zsivajjal karistolják végig. Undorral
pillantok a csontos kézfejre, majd a tükörképemre. Hullaszerű, üres, karikás
tekintet mered vissza rám. Hegyes füleimet megtépázott, sötét lobonc keretezi.
Vértől csöpögő pofámból pihegve kandikál ki villás nyelvem, akár egy kidöglő
korcsnak.
Mit
is keresek én itt? Én Minase Kai vagyok! Ez az izé viszont nem én vagyok! Én
Minase Kai vagyok! Minase Kai! Senki más! Csak egyszerűen Minase Kai! Karmaim
fájdalmas, éles zajt hallatva siklanak végig a kirakat üvegén, ahogy kezeim
ökölbe szorulnak. Szemeim összeszorítva kívánom, hogy amint kinyitom, magamat
lássam a tükörképen. Azonban kívánságom nem talál meghallgatásra; ugyanaz a
görnyedt szörnyeteg pislog vissza rám. Ez lennék én valójában…? Lehetetlen. Én
sose tettem semmi rosszat. Minden cselekedetem hátterében komoly szándék bújt
meg. Én egészséges gyerek voltam! Akiket bántottam, mind ellenem cselekedtek!
Fogat fogért, szemet szemért, tartja a mondás is! Nem ezt érdemlem én!
Szörnyetegnek titulálni, pusztán kölyökkori csínyekért nevetséges dolog. Mégis,
hogy lehetnék én egy efféle, torz szülemény…? Ez az egész csak rémálom lehet. Egy
bugyuta rémálom, amit a túlzott lelkiismeretességem szült. Kínosan felnevetek
saját gondolatmenetemen. Persze, hogy csak álom… méghozzá, egy egész valósághű…
Megint
az üvegben kezdem el figyelni magamat. Hogy lett ilyen rideg és üres a
tekintetem…? Mitől ezek a vérben úszó agyarak? Miért egy szörny néz rám vissza
a kirakatból…? Csúf kezeimmel takarom el magam elől a látványt. A vékony ujjak
közötti réseken azonban még mindig ugyanazt a képet látom. Karmaim fejbőrömbe
mélyesztem.
-
Én Minase Kai vagyok… - nyüszögöm magam elé, nehézkesen ejtve a szavakat –
Minase Kai… - közben érzem, ahogy a fagy eluralkodva rajtam, egyre inkább
remegésre bír. Ocsmány körmökkel díszített kezeimmel átölelem magamat, habár…
miért is lenne baj, ha véget érne ez a rémálom…? Csak hagynám, hogy elfagyjon
ez a torz test. Meggyorsítva a komor vég folyamatát, karmaim vállaimba
mélyesztem, hogy felhasítsam velük mellkasomat. De a fájdalom irtóztatóbbnak
ígérkezik, mint vártam. Érzem, ahogy saját vérem melege csordul végig rajtam. Halk,
állatias szűkölés hagyja el a pofámat. Miközben a fájdalom és őrület egyre
nagyobb nyomást gyakorol az elmémre, képtelen vagyok már tisztán gondolkodni. Annyit
tudok, hogy véget akarok vetni ennek az undorító énképnek! Egyetlen, hirtelen
mozdulattal szakítom fel végig mellkasom. Vértől habzó szájjal hullok el a
hóban. Fejem elfekszik a nyugodt fehérségen. Elhomályosuló tekintetem a
pislákoló lámpafényre mered. Érzem, ahogy a meleg folyadék lassan kihűl bennem.
De a folytonos remegés is alábbhagy. Tényleg végem… Szörnyetegként halok meg egy
néma, kis utcában, egyedül. Pedig én Minase Kai vagyok…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése